A gyermekelidegenítés családjogi jelensége az egyik legsúlyosabb problémája és legnehezebben bizonyítható formája az érzelmi bántalmazásnak. Bár legtöbbször az egyik szülő aktív magatartása vezet a gyermek másik szülőtől való elidegenedéséhez, egyre több nemzetközi eset mutatja, hogy a nagyszülők épp annyira képesek manipulálni unokájuk érzelmi világát, mint a szülők. A jogi elismerés szintje országonként változó.

Bár az elidegenítő az esetek többségében a “gondoskodó” anya (akinél a gyermeket elhelyezi a bíróság), nem ritka az sem, hogy az apa kezdi az anya ellen hangolni a gyermeket (akár úgy, hogy az anyával él a gyermek). Különösen jellemző ez akkor, amikor a férfi a válás után lényegesen jobb anyagi helyzetben van mint a gyermekkel egyedül maradt nő, képes a gyermeknek olyan előnyöket (ajándékok, utazások, életszínvonal) biztosítani, amelyekkel magához édesgeti őt, miközben érzelmileg és fizikailag távol marad.

Az apai elidegenítés hátterében gyakran az áll, hogy a házasság (együttélés) alatt a nő a család működtetését (gyermeknevelés, háztartás) biztosította, míg a férfi karriert épített. A válást követően a szerepek és erőviszonyok nem változnak, és a “családfenntartó” apa így képes a gyermeket tudatosan a saját oldalára állítani, annak érdekében, hogy az anyán bosszút álljon.

Nagyszülői befolyásolás – rejtett elidegenítés

A gyermekek életében a nagyszülők sokszor kiemelten tekintélyes, érzelmileg meghatározó személyek, így az is gykran előfordul, hogy az elidegenítő nem is az egyik szülő, hanem a “sértett, gyermeke mellett kiálló” nagyszülő. Az elidegenítés egyik legnehezebben felismerhető formája amikor az egyik nagyszülő – nem direkt módon, hanem – a háttérből, “finom utalások adagolásával” rendszeresen és következetesen rombolja a gyermek kapcsolatát a másik szülővel.

A nagyszülői elidegenítő magatartás sokszor “aggódó megjegyzések”-ben, félinformációk terjesztésében, a másik szülő lebecsülésében, lekicsinylésében, eltorzított narratívákban nyilvánul meg.

„Apád soha sem törődött az anyáddal.” „Ha igazán szeretnél minket, nem mennél el vele.” „Anyukádnak mennyi baja van miattatok, nem kéne még jobban terhelni őt.”  – Ilyen és ezekhez hasonló mondatokat “jegyez meg mellékesen” a nagyszülő (általában a nagymama), melyek nem nyílt eltiltást tartalmaznak, mégis érzelmi bűntudatkeltéssel,„jógyerek-szerep” elvárásával fokozatosan megbontják a gyermek kapcsolatát a másik szülővel.

A nagyszülői elidegenítés hátterében gyakran összefonódott lojalitáskonfliktus, generációs harag, vagy akár pszichológiai projekció áll.

Az elidegenítés bizonyítására az alábbi eszközöket ismerjük a nemzetközi gyakorlatból:

• Gyermekpszichológus, igazságügyi pszichológiai szakvélemény – a gyermek viselkedésének, kommunikációjának elemzése, a “szülői nyelvezet” visszatérése: tanult, nem életszerű érvek.
• Tanúk és kommunikációs bizonyítékok – iskolai, orvosi dokumentációk, SMS-ek, e-mailek, hangfelvételek, amelyek elidegenítő attitűdöt mutatnak.
• Megfigyeléses vizsgálatok – a gyermek reakciói a szülőkkel/nagyszülőkkel való kontextusban.

A magyar jog miként nevesíti vagy miként nem?

A szülői elidegenítés (parental alienation) gyakorlata és elismerése az elmúlt évtizedekben egyre fokozottabb figyelmet kapott a nemzetközi családjogban és a pszichológiában egyaránt. Ám míg az egyik szülő részéről történő elidegenítő magatartás mára már – a magyar eljárásokban is – közismert és a bírói gyakorlatban is alátámasztott jelenség, addig lényegesen kevesebbet esik szó azokról az esetekről, amikor a nagyszülő, különösen a nagymama válik az elidegenítés katalizátorává. A nemzetközi jogban már nevesített és vizsgált ez a körülmény, míg a magyar családjog csak közvetve foglalkozik vele.

A magyar családjog nem nevesíti külön a szülői elidegenítést sem, így a nagyszülők elidegenítő szerepe jogilag még nehezebben hivatkozható. A bíróság legfeljebb a „kapcsolattartás akadályozása”, „gyermek érzelmi fejlődésének veszélyeztetése” címszó alatt vizsgálhatja ezeket a magatartásokat.

A magyar bírói gyakorlat nem rendelkezik külön fogalmi kerettel a harmadik személy által történő érzelmi elidegenítés kezelésére, így a szülő viseli a felelősséget a környezete hatásaiért is, ha azok tartósan és károsan befolyásolják a gyermek és a másik szülő kapcsolatát.

A magyar Családjogi Kódex (2013. évi V. törvény – Ptk.) a gyermek érdekét és jogait deklarálja és fokozott védelemben részesíti ugyan, azonban az elidegenítés felismerése és szankcionálása még mindig nem következetes, nincs rá jogszabályi definíció, illetve a kapcsolattartás akadályozásának szankcionalitása is formális.

A jogalkalmazás nyitottságára utal ugyanakkor a Kúria gyermek elhelyezésével kapcsolatos szempontokról szóló 17. számú irányelve, amely kimondja: “a gyermek nevelésére való alkalmatlanságra vonható  le következtetés abból, ha a szülő a gyermeket el akarja idegeníteni a másik szülőtől.”

Konklúzió

Az elidegenítő magatartás, legyen az szülői vagy nagyszülői eredetű, hosszú távú érzelmi károkat és identitástorzulást okoz a gyermeknek.

A nemzetközi gyakorlat bebizonyította, hogy a jelenség észlelhető, bizonyítható és szankcionálható!

(The Long-Term Effects of Parental Alienation on Adult Children (2005) – Ez a kutatás a szülői elidegenítés hosszú távú hatásait vizsgálja a felnőttkorú gyermekekre, és arra a következtetésre jut, hogy az elidegenítés hosszútávon is súlyos pszichológiai következményekkel járhat.)

Az elidegenítés súlyos gyerekbántalmazásnak minősül, ami akár oda is vezethet, hogy idővel a gyerek és az elidegenített szülő között ténylegesen is megszakad minden kapcsolat.

Minden esetben, amikor felmerül a gyanú, hogy a gyerek ki van téve a szülői elidegenítés veszélyének, azonnali lépéseket kell tenni ennek megakadályozása érdekében – akár külső segítők bevonásával! Mivel a szülői elidegenítés bántalmazásnak minősül, a hatóságoknak is ennek fényében és tudatában kell eljárnia. 

Magyarországon az idősebb generáció tekintélye gyakran még mindig erősebb, mint a jogérvényesítés szándéka. Sok szülő sem meri megkérdőjelezni saját szülei nevelési hatását, még ha az káros is a gyermek kapcsolatrendszerére.

Az azonban mind pszichológiailag, mind jogilag megkérdőjelezhetetlen tény, hogy a gyermek legfőbb érdeke és alaptörvényünk által is biztosított joga az érzelmi biztonság, mely nemcsak a szülői, de a tágabb családi közeg ártó hatásaival szemben is védendő.

Áldásos lenne, ha a magyar jog és a bírói gyakorlat is nagyobb hangsúlyt helyezne annak biztosítására, hogy a gyermekek valóban képesek legyenek megőrizni kiegyensúlyozott kapcsolatukat mindkét szülőjükkel és mentesüljenek a családi bosszúhadjáratok érzelmi terhétől.